Hibázzunk gyerekként, hogy felnőve ne érezzük magunkat elhibázottnak!
Célkitűzés
|
Vizsgáljuk meg annak fontosságát, hogy olyan alkalmakat és környezetet teremtsünk, amiben a fiatal focisták megélhetik a rossz tapasztalatokat és kudarcokat. Így megtanulnak túllendülni rajtuk és kezelni őket elsősorban érzelmi és pszichológia szinten. |
Vannak olyan gyerekek, akik nagyon jó jegyeket visznek haza, kiváló sportolók, tehetséges ifjak, kicsiny felnőttek, akiket még soha nem ért kudarcélmény. Ott vannak velük a szülők és edzők is, akik repesnek az örömtől, mert a gyerekek mintha egy „sebességgel” több lenne, nem okoznak problémákat, „csak odaadod neki a labdát és megvan a meccs...”, „mindig tanul...”, „ő a legügyesebb...”, „a pályán mindig hajt és sosem problémázik...”.
Ha ilyen gyerekek vannak a csapatunkban, nyilván – főleg csapatirányítás szempontjából – sokkal könnyebbé teszi a munkánkat és nagy örömökkel járhat. De vajon milyen tendenciákkal számolhatunk hosszú távon?
A JÖVŐBE TEKINTVE TANULUNK SAJÁT HIBÁINKBÓL
Amikor feladatunk a nevelés és a fiatalok képzése, mindig a jövőbe kell tekintenünk. Ebben az adott, kritikus pillanatban elsősorban a közeli jövőről van szó.
Mi lesz ezekkel a „tévedhetetlen” gyerekekkel (soha egy rossz jegy, egy tanári bejegyzés, kispadozás vagy a csapat szempontjából döntő hiba...) , amikor serdülőkorba lépnek, és első ízben éri őket kudarc?Azért beszélünk serdülőkorról, mert ez az az időszak, amikor a legkönnyebben és legtermészetesebben hibázik az ember, és előbb-utóbb ezek a kis szuperhősök is követnek el hibát. Ebben az időszakban ezt általában különböző okoknak köszönhetjük: az iskola objektíve több terhet ró rájuk, minden fiú/lány fizikai, biológiai, pszichológiai, érzelmi változásokon és hullámvölgyeken megy keresztül, amik az élet bármely területén befolyásolhatják, időlegesen ronthatják teljesítményüket.
Ha a fiatalok nincsenek minderre felkészülve és mindenekelőtt nem tapasztalták elégszer a kudarc érzését, a következmények több területen is komolyak lehetnek:
- az alkalmatlanság érzésének kialakulása,
- az önbecsülés csökkenése,
- a hibákra adott reakciók hiánya,
- a mások ítéletétől való félelem,
- szorongó lelkiállapot kialakulása,
- a kedélyállapot romlása.
Néhányan a sportot is abbahagyhatják abban a téves meggyőződésben, hogy alkalmatlanok, vagy - épp ellenkezőleg - más tevékenység vagy keret mellett dönthetnek, a külső tényezőknek tulajdonítva a kudarc okát, mert nem tudják elfogadni a gondolatot, hogy velük lehet gond. Néha a szülők biztatják a gyerekeiket, hogy váltsanak iskolát, sportágat, klubot, ezzel akarva megvédeni őket. Valójában viszont csak tovább görgetnek egy problémát, amivel a gyerekeiknek előbb-utóbb szembe kell nézniük.
Tehát, amikor azt mondom, hogy hagyjuk őket hibázni, azt értem alatta, hogy hozzunk létre valós helyzeteket, amikben biztosan megtapasztalják a kudarc érzését: alkalmazzunk a képességeiket meghaladó gyakorlatokat, játszassuk őket különböző szerepekben, hagyjuk őket kispadon, de ne feledjük, hogy a kitűzött cél továbbra is az, hogy segítsünk nekik a megélt frusztráció vagy kudarc érzésének legyőzésében. A technikai célok – ahogy azt többször kiemeltük – a legkisebbek esetén másodlagosak és csak azután érhetőek el, miután a fiatal sportolók saját, egyéni fejlődésükön is dolgoztak.
A mi feladatunk az, hogy olyan nagy sportolók példáján keresztül helyezzük el világképükben a kudarcot, akik „elestek”, de fel tudtak és fel akartak állni. Meg kell értetnünk a fiatalokkal, hogy ez a természetes növekedési és tanulási folyamat része, néha meg kell nyílunk előttük és mesélnünk saját kudarcainkról, amik aztán fontos célok elérésében segítettek nekünk, vagy rámutatni arra, hogy társaik hogyan birkóztak meg a nehézségekkel és váratlan helyzetekkkel. Alapvető fontosságú, hogy felkészítsük őket erre az eshetőségre, mert így könnyebben küzdenek meg vele, valamint hangsúlyozzuk, hogy csupán kivétel (és egyben utópia), ha valaki sosem hibázik.
Fotó: Caleb Roenigk (Flickr), Cpl. Unique B. Roberts, Pezibear
